Dűne: Második rész filmkritika

Tudom, hogy az utóbbi időben nem pont az jön le a cikkeimből, hogy a krónikus ötlethiány, a kockázatvállalási képtelenség és az agyatlan látványimádat ellenére is szeretném Hollywoodot – pedig a rengeteg panaszkodás és a kötelező körök lefutása (gyk. a hibákra, a bátortalanságra és a teljes ipar modern eszméjének káros hatásaira való rámutatás) paradox módon pontosan abból az imádatból fakad, amit az álomgyár iránt érzek. Mert bár manapság egyre inkább úgy viselkednek, mint egy családi vállalkozás, ahol az aktuális leszármazottak még mindig csak azt az egyfajta hamburgert árulják, amit a dédfater kitalált negyven esztendővel ezelőtt, csak azért mert az anno bejött az embereknek (azaz van egy – egykor még működő – receptjük, és azt erőltetik...